Pagony
Mesék emlékekbőlInterjú Vadadi Adriennel – Ákos óvodába megy
Új könyv a legkisebbeknek! Óvodás lettem! címmel induló sorozatunk első kötete azoknak a gyerekeknek szól, akik mostanában kezdték az ovit. A szerző maga is gyakorló óvónő, aki ráadásul mostanában második lánya ovis beszoktatásával van elfoglalva. A hamarosan megjelenő könyve kapcsán személyes tapasztalattairól is faggattuk a Pagony óvó nénijét, Vadadi Adriennt.
Új könyv a legkisebbeknek! Óvodás lettem! címmel induló sorozatunk első kötete azoknak a gyerekeknek szól, akik mostanában kezdték az ovit. A szerző maga is gyakorló óvónő, aki ráadásul mostanában második lánya ovis beszoktatásával van elfoglalva. A hamarosan megjelenő könyve kapcsán személyes tapasztalattairól is faggattuk a Pagony óvó nénijét, Vadadi Adriennt.
– Óvónői vagy anyai szemszögből írtad ezeket az új ovis meséket?
– Ovis történeteket nem tudok anyai szemszögből írni, mert anyaként nagyon keveset voltam óvodában. Minden, ami ovi, az az óvó néni múltamból van. Az olvasók, a gyerekek azt szerethetik a meséimben, hogy valóságosak. Róluk szólnak, még akkor is, ha ez vagy az velük nem pont úgy történik. Ha anyai szemszögből írnám a meséket, nem lenne így.
Mondok erre egy jó példát! Igor, a könyv illusztrátora, először egy olyan rajzot készített, ahol Ákos az anyukája után szomorkodik az óvó néni ölében. A képen mindketten nagyon szomorúak voltak. Igor eredetileg apai szemszögből rajzolt, mert amikor a kisfia szomorú, akkor ő is szomorú. Aztán a rajz átalakult, mert hogy tudnának megnyugtatni az óvónénik egy síró gyereket, ha ők maguk is nyeldesik a könnyeiket? Persze ez nem azt jelenti, hogy nem tudnak együtt örülni, együtt nevetni, mérgeskedni! Csak nem úgy, mint anyukák vagy apukák, hanem mint óvó nénik. Körülbelül annyi lehet a különbség, mint a barátság és a haverság között.
– A mesék az elválás, beilleszkedés nehézségeiről szólnak. Neked mi volt a legnehezebb saját lányaid kapcsán? Milyen praktikus tanácsokkal tudnál szolgálni a kezdő szülőknek?
– Minden gyerek más és más. Praktikák persze vannak, de amikor először otthagyjuk a gyerekünket az óvodában, a legfontosabb, hogy elmondjuk neki, hogy nagyon szeretjük, sietünk vissza hozzá! És sietni is kell! Én először csak fél órára hagytam az oviban Emmát. A következő lépés az egy, majd két óra, végül egy egész délelőtt lett volna, hogy megtanulja, amit mondok, az úgy van. Ha azt mondom, ebéd előtt megyek érte, akkor ebéd előtt érek oda. Így nem izgul majd az óvodában, hogy mi lesz vele, nem kell egész nap sírnia, hogy mikor jönnek érte, mert pont úgy lesz minden, ahogy anyu mondta. És ebben az óvó néni is mindig meg tudja őt erősíteni. Mi Emmával a fél óráig jutottunk. Háromszor, négyszer maradt nélkülem az oviban egy-egy fél órára, mindannyiszor megállás nélkül az óvó néni ölében sírt. Ez annak a jele, hogy hiába három éves, hiába okos, értelmes, az elválásra még nincs felkészülve. Merit, a nagylányomat szinte be sem kellett szoktatni, ő első nap ott maradt sírás nélkül. De neki nem is lett volna más választása, mert pont aznap kezdtem el én is egy másik óvodában dolgozni, amikor ő először ment oviba. Minden gyerek más és más. Emmával januárig kimenőt kaptunk. Szerencsések vagyunk, mert megtehetjük, hogy együtt maradhassunk, és nem kell őt erővel ott hagynom. Azért azt nem mondom, hogy nem vágyom már én is egy kis „kimenőre”!
– És óvónőként hogyan viszonyulsz a beszoktatáshoz?
– Azt szeretem, ha nincs sürgetve sem a kisgyerek, sem az anyuka. Mindkettőjüknek időre van szükségük ahhoz, hogy kialakuljon a kölcsönös bizalom, hiszen egymásra lesznek utalva. Ez eltarthat akár két hétig is, de tovább nem érdemes húzni, nehogy szokássá váljon az együtt oviba járás. Az első napokban érdemes csak belekóstolni az óvodai létbe, csak egy órára beülni közösen a csoportszobába. Nagyon fárasztó egy háromévesnek az a rengeteg új inger, ami az óvodában éri. Hangok, zajok, színek, fények, illatok, szagok, játékok, gyerekek, felnőttek...
Aztán lehet egyre hosszabb időre maradni, a délelőtt minden eseményét átélni – tízórai, szabad játék, közös játék, udvari játék, ebéd. És amikor a kisgyerek már el-elmegy az anyukája mellől, el lehet kezdeni először rövid, majd egyre hosszabb időkre otthagyni. De amit én is most tanultam Emma óvó nénijétől, a lehető legfontosabb, amit egy szülő tehet annak érdekében, hogy a gyereke gond nélkül ott maradjon az alig ismert óvó nénivel az óvodában: a lehető legpasszívabban kell viselkednünk. Én csak ültem egy sarokban és varrogattam, ha Emma, vagy egy másik kisgyerek szólt hozzám, halkan, röviden válaszoltam. Ha Emma keresett valamit, megszomjazott vagy pisilnie kellett, annyit mondtam, hogy az óvó nénitől kérjen segítséget. Így észrevétlenül engedtem őt át az óvó néninek, ő pedig megtanulta, hogy az oviban nem anyu, hanem az óvó néni segíthet az ügyes bajos dolgain.
– A könyvben szereplő történetek mind megestek veled óvónői pályafutásod alatt?
