Pagony
Irány az Állatkert!
Állatkert vagy Planetárium? Erre vagy arra? Először erre, aztán arra? Egy tavaszi vasárnap két igen élénk, sőt, éber és ötletteli gyerekkel Harcos Bálintéknál, amelyben fentiek csak a legegyszerűbb kérdések voltak. Továbbá nagyon fontos jó tanácsot kapunk a naplót elolvasván arra nézvést, hogy hogyan kell, illetve hogyan nem szabad tüsszenteni! Elvégre itt van egy-két öltözés- és tüsszentésszakértő!
Állatkert vagy Planetárium? Erre vagy arra? Először erre, aztán arra? Egy tavaszi vasárnap két igen élénk, sőt, éber és ötletteli gyerekkel Harcos Bálintéknál, amelyben fentiek csak a legegyszerűbb kérdések voltak. Továbbá nagyon fontos jó tanácsot kapunk a naplót elolvasván arra nézvést, hogy hogyan kell, illetve hogyan nem szabad tüsszenteni! Elvégre itt van egy-két öltözés- és tüsszentésszakértő!
És most elmesélem 2015. március 29-ét. Vasárnap van. Dani egy könnyen megválaszolható kérdéssel ébreszt: „Apu. Ki tudja a legjobban halottnak tettetni magát Kínában?” Kipattanok az ágyból: „Úgy érted… Kínában?” „Igen.” „Hát, tudod – köszörülöm meg a torkom –, sok-sok ember él Kínában, és ez olyan, mintha tűt keresnél egy szénakazalban, de nem ám egy igazi tűt, hanem egy olyan tűt, ami nem is tű, csak tűnek tetteti magát, hogy úgy tűnjön, hogy nem is él, csakhogy így nem lehet megtalálni, mert közben a széna sem él. Mert ugye a széna nem él. Azt hiszem.”
Ezután egy percig némán meredünk egymásra. Majd Dani megszólal: „Akkor menjünk inkább reggelizni.”
Kimegyünk a konyhába. Julcsi boldogan végigmér; ő egy könnyebb kérdéssel fogad:
– Apu, te papucsban aludtál?
– Á – legyintek, és adok neki egy puszit. – Csak most vettem föl, nehogy tüsszögjek.
Julcsi sokatmondóan a szemembe néz:
– Tudom. De sose tüsszents álarcban!
„Ez egy jó tanács – mondom magamban. – Meg kell fogadni!”
Gyorsan megreggelizünk. Aztán csípőre teszem a kezem:
– Na gyerekek, hova menjünk? Az Állatkertbe vagy a Planetáriumba?
Julcsi azt mondja:
– Ne ide menjünk, hanem
oda. – Ühüm. Vagyis?
– Hát, előbb induljunk el
arra, aztán erre.
– De ne
erre, hanem arra.
– Értem. Szóval akkor… csak hogy pontosítsuk: a Planetáriumba vagy az Állatkertbe?
– Az Állatkertbe menjünk vasárnap – mondja Dani.
– De az ma van.
– Az nem baj.
– Na jó.
– És a Planetáriumba menjünk tegnap.
– Az már elmúlt.
– De a második tegnap.
– Jó – hirdetem ki –, akkor Állatkert! Öltözzünk föl!
– Én egyedül! – kiált Dani, és beszalad a szobába.
– Jó – kiáltok utána. – De siess!
Félóra múlva kijön tántorogva, pizsamában: fején Zsófi usankája, lábán a féltve őrzött, két fekete bőrkesztyűm, amelyen tapos.
– Váá! Egy gorilla vagyok!
– Ez oltári – mondom neki. – De most tényleg öltözzünk fel.
Elkezdenek futkosni. Julcsi felsüvölt:
– Én leszek az első!
Mire Dani:
– Nem, én!
– Apuu – sír Julcsi –, a Dani azt mondta, hogy „Nem én”!
Megnyugtatom:
– Nem; volt benne egy vessző…
– „Nem volt benne”? – kérdezi.
Na jó – nézünk egymásra Zsófival. Akkor öltöztessük fel őket!
– Én győztem! – kiált Dani.
– Nem, én!
– Nem, mert én!
Julcsi már sikít.
– Nem is!
– De is!
– Jó, jó! – emelem föl a kezem. – Dani, te győztél, és Julcsi lett az első! Oké?
Ettől
teljesen megnyugszanak:
– Oké.
Irány az Állatkert. A troli felé Dani megkérdezi:
– Apu, az mit jelent, hogy valaki „fölnyerít”?
Ó, hisz ez könnyű.
– Hát azt, hogy valaki „vidáman fölnevet”. De közben nem ló.
– Ki az, aki nem ló? – kérdezi Julcsi.
– Olyanok sokan vannak – nyugtatom meg. – Kivéve a lovak.
Fölszállunk a trolira. Julcsi Zsófi ölébe huppan, Dani az enyémbe. Zötyögünk. Egy nő ül mellettünk; tetszenek neki a gyerekek. Dani elmélázva kinéz az ablakon, majd egyszer csak megkérdezi:
– Apu, te mit szólnál, ha most hirtelen itt teremne az öledben egy ekkora mosómedve?!
Mellettünk a nő felvihog.
Dani örvendezve felém fordul, és jó hangosan azt mondja:
– Na, hallottad? Ez a néni most fölnyerített. Pedig nem is ló!
Próbálom helyreütni a dolgot:
– Persze, hogy nem ló a néni. Csak rá kell nézni…
Oldalra sandítok, hogy sikerrel jártam-e a nőnél. Hát, nem igazán.
Megérkezünk az Állatkertbe. Megnézzük a skarlátíbiszt, az óriásvidrát és a sörényes hangyászt. Eltűnődöm: „Ilyen állat márpedig nincs”. Jobbra nézek, megfagy bennem a vér: Julcsi egy tizedmásodperc alatt fölmászott az állatot elkerítő kőfalra, mindjárt átesik rajta, be a hangyászhoz. Odavetődöm, miközben azért végiggondolom, hogy a hangyász eszik-e embert, és az utolsó pillanatban elkapom. Mialatt leemelem (ő rugdalózik: „Csak be akarok hozzá mászni-ii!”), elterelésképp megkérdezem tőle:
– Na, Julcsenka, szerinted mit eszik a hangyász?
– A hangyász? Hangyász… hangyááász… Nem tudom.
– Benne van a nevében.
Erre pásztázni kezdi a hangyász körül a földet:
– De hol a neve?
Ezután még tempósan megtekintjük a leopárdot, a barnamedvét, néhány idétlen makit,
majd irány haza, a trolin egy rövid barkochba Danival („Apu, most te gondolj.” „Jó.” „Állat?” „Nem.” „Növény?” „Nem.” „Szóköz?”), otthon kabát, ruha le, kezet megmos, megebédel, még három kanállal, jó, pizsama föl, ágyba bebúj, mesét meghallgat és elalszik, mondom, elalszik, közben sok kacagás-sikítás, és mire végre elalszanak, és mi is eszünk valamit, és rendet rakunk annyira, hogy a lakásban közlekedni is lehessen, addigra ők fölébrednek, ők újra ébren, és frissen, üdén kezdődhet a délután.
Folyt. köv.
