Október, Október - 1. fejezet

Olvass bele Katya Balen gyönyörű regényébe!

Az Október, Október egy lírai énkeresés, egy izgalmas kaland az erdőben és a városi vadonban, és egy gyönyörű történet a családról és a barátságról. Olvasd el az első fejezetet!

oktober.jpgEgészen az erdő szélén találjuk meg a baglyot a vihar utáni reggelen. Megcsapta a szél, szárnya röptében fagyott meg, kerek szeme üvegesen bámul rám. Finoman, az ujjam hegyével megérintem a tollát, és meglepődöm: még mindig valódinak érződik, pedig a bagoly már valahol máshol jár, Apa már ássa is neki a gödröt az eső áztatta földben.

Fölemelem, óriási a kezemben, de üreges csontjai miatt nincs nehéz dolgom, szinte mintha bármikor megrázhatná elgémberedett tollait, és elrepülhetne. Szoktam látni, ahogy a baglyok a fák között cikáznak, mint a villám. Hallom, ahogy halkan huhognak, mintha éjjeli dalokat énekelnének egymásnak, gyönyörűek, sötétbe burkolt titkok. Nagyon nem szeretném, hogy elássuk a földbe. Amikor ezt elmondom Apának, azt feleli, hogy ez az élet rendje, és hogy a bagoly most újra eggyé válik a természettel. Lerohad róla minden, míg csak a csontjai maradnak, húsával táplálja a termőföldet, tollából növények gyökerei erednek. Egy kicsit látni akarom, ahogy történik. Egyszer találtam egy rókacsontvázat, a csontok és a szőrfoszlányok össze voltak gabalyodva. Az ívelt koponya és a bordák hárfája gyönyörűen csontfehérlett.

Rendeld meg a kötetet!

Apa kiborítja az utolsó kupac földet az ásójával, és leül egy fa tövébe; ahogy szusszan, füstöl körülötte a levegő. Beleteszem a madarat a gödörbe, és megjelölöm a sírt egy sima kaviccsal, hogy mindig megtaláljam.

Miután eltemetjük a baglyot, körbejárjuk az erdőt, eltakarítjuk a károk nagyját, amit a szél, az eső meg az a kis villámnyelv okozott, amelyik megnyalta az öreg tölgyfát, azt, amelyiknek úgy állnak szét az ágai, mint egy óriáspolip csápjai. Nem olyan súlyos a helyzet, mint máskor szokott lenni, olyan érzés, mintha a vihar megtisztított volna mindent, hogy megújulhasson és felfrissülhessen a táj. Előveszem a sasszemem, villantok és pásztázok, és mint mindig, kincseket találok az eső gereblyézte földön. Cserépdarabokat, egy római pénznek látszó érmét. Sima, kékeszöld üveggyöngyöket. A zsebembe rejtem őket, egymáshoz koccannak, csilingelve próbálják elmesélni nekem a történetüket, de majd később hallgatom csak meg őket. Most simítunk és darabolunk és gereblyézünk és vontatunk, amíg rendbe nem tesszük a repedt ágakat és a széthasadt fatörzseket, és amíg az erdő kusza széle egy kicsit rendesebben nem néz ki.

Segítek Apának az utánfutóra pakolni az összegyűjtött ágakat, hogy majd tűzifát vágjunk belőlük, vagy talán máglyát építsünk, aztán a sáros úton visszamegyünk a házhoz a kvaddal, és kipakolunk a fáskamrába. Ezt a feladatot szeretem a legkevésbé, mert belesajdulnak az izmaim, és akármennyi fát pakolok át az utánfutóról a fáskamrába, a kupac mintha egyáltalán nem csökkenne. De akkor a történetekre gondolok, amik a zsebemben rejtőznek, már érzem, ahogy az agyamban kezdik egymáshoz ölteni magukat a kezdetek, a közepek és a végek, és az izmaim maguktól dolgoznak. Újra meg újra fordulok, mígnem már csak levegőt talál a kezem: az utánfutó üres. Apával felülünk a kvadra, még egyszer végigmegyünk az erdőn egy utolsó ellenőrzésre.

Apa megengedi, hogy vezessek, bár nem ér le a lábam a pedálokig, úgyhogy azokat ő kezeli a hátam mögül. Végigsuhanunk az erdőn, megteszünk egy kört, vissza a bagolyhoz.

Apa szól, várj csak, lassíts egy pillanatra, de már így is annyira lassan megyek, hogy elég, ha egyszerűen megállok, ő pedig leszáll hátul. Félrehajt egy kócos fűfüggönyt, és lekuporodik. Gyere csak, nézz ide, mondja, mire én is leugrom a kvadról, és belebámulok a sötétbe, hátha ő is kincset talált, amit kifordítottunk a földből.

Egy bagoly az. Egy icipici, tollas pötty, egy bababagoly.

A fehér, szív alakú folt épphogy kezd kirajzolódni az arcán. Nagy szempár. Egészen mini csőr. Lapos, törékeny mellkas. A feje tetejétől az összehajtott szárnya végéig pihepuha kis tollak.

Elindul felé az ujjam, de Apa finoman elkapja a kezem, és megrázza a fejét. Itt kell hagynunk! Lehet, hogy majd érte jön egy másik bagoly. Ha egy ennyire kicsi baglyot befogadunk…

Elhallgat, és én legszívesebben kirántanám a ki nem mondott szavakat a szájából, és belehajítanám őket a sötétedő égbe, mert nem akarom itt hagyni ezt a baglyot a foltos levelek között, teljesen egyedül.

Megkér, hogy menjek be, amíg ő leparkolja a kvadot, igyak valami forrót, és melegedjek föl, hogy aztán megint kimehessünk, és szerezzünk valamit vacsorára.

Tudj meg mindent a regényről itt!

Odabent fölteszem a teáskannát a tűzhelyre, és leülök a kedvenc székembe. Puha és toldott-foldott, úgy néz ki, mintha százéves lenne. Oldalt kezd kitüremkedni belőle a töltés, olyan, mint egy viharfelhő.

Kényelmesen elhelyezkedem, és megnézem, mennyi idő, amíg egy eltemetett madárból semmi más nem marad, csak azok az üreges csontok, amik pillekönnyűek voltak a kezemben, és minden könyv azt mondja, hogy hat hónap. Szóval márciusra az eltemetett bagoly hófehér lesz a sötétben a lábam alatt. Arra nem gondolok, hogy a bababagoly hol lesz, de a körmöm a tenyerembe fúródik, ahogy ökölbe szorítom a kezem, annyira drukkolok, hogy a mamája vagy a papája érte jöjjön.

A baglyokról olvasok, arról, hogy egeret, pockot meg cickányt esznek. Az utolsó falatig mindent megesznek, azt is, amit nem tudnak megemészteni, aztán ezt egy galacsinba gyúrva visszaöklendezik. Mindennek a bőrét, csontját és szőrét látni lehet, amit megettek. Olvasom, hogy aki életükben először ételt visz nekik, onnantól mindig őt tekintik a szülőjüknek, még akkor is, ha az egy bábu, a kezében egy egérrel.

Abbahagyom az olvasást, megmosom izzadt hajamat a konyhában a mosogatóban. Szanaszét rázom a vízcseppeket, mint a gyöngyöket, szétpukkadnak körülöttem a levegőben.

* * *

Az erdőben lakunk, vadak vagyunk.

Ma éjjel a csillagporos égre vonyítunk. Felhajítjuk a hangunkat, alakítjuk, keverjük, formáljuk, mint az agyagot. Úgy meg tudjuk nyújtani a hangunkat, hogy felér a legmagasabb fák legtetejéig, és leér a titkokkal teli föld legmélyéig, összegabalyodik a földi szederrel, és végigsuhan a tó színén, mert ez a világ a miénk, és egyedül vagyunk.

Csak mi.

Egy kevéske ember egy picike világban, olyan kicsiben, mint egy üveggolyó. Icipicik vagyunk, minden vagyunk, vadak vagyunk.

Az erdőben lakunk, vadak vagyunk.

A házunk az erdő közepén áll, és az erdő fáiból épült. Azokat a fákat feldarabolták, lecsiszolták, házzá szelídítették, szóval így nem ugyanaz, mint amikor a magasban tekergő ágakat nézem, de szeretek az erdő belsejében lenni. Olyan ez, mint egy titok, hiszen el vagyunk rejtőzve, a legjobb értelemben el vagyunk felejtve, miközben az emberek tudják, hogy itt vagyunk. Úgy nagyjából évente egyszer be kell mennünk a faluba, hogy megvegyük azokat az ételeket, amiket nem tudunk magunk termeszteni, meg a ruhákat, amiket nem tudunk megvarrni, pedig majdnem mindent mi varrunk, még a zoknit is, de az nem megy valami jól, legalábbis nekem. Apa fél szemmel is láb alakúvá varázsol egy fonalgombolyagot két kopogó kötőtű segítségével, miközben a másik szemét a tűzhelyen tartja, én viszont folyton csak összegabalyítom a fonalat. Mindent beszerzünk, amire a következő egy évben szükségünk lesz, és megint visszasimulunk az erdőbe, miközben a falu újra elfelejt minket.

A házat Apa építette még a születésem előtt. De nem itt születtem, mert a nő, aki az anyám, az utolsó pillanatban azt mondta, hogy kizárt dolog, és akkor gyorsan elvitték a kórházba, és végigtolták a folyosón, ami fehér volt és fényes és fátlan és üres, és egyáltalán nem hasonlított semmire, amire emlékezett. De aztán eszébe jutott. Eszébe jutott minden, a mikró, az internet, a fűtés, ami mind egy gombnyomásra ott terem, ellentétben a lobogó tűzhellyel, amitől füstszagú és édes lesz az összes ruhád. Eszébe jutott, és amikor a kezében tartotta a babáját, aki olyan fehér takaróba volt bugyolálva, mint a kórházban a falak, a lepedők, a párnák, azt mondta Apának, hogy képtelen visszamenni oda.

Egy kis időre visszajött. De szép lassan átlebegett abba a világba, ami határos a miénkkel, és mire négyéves lettem, eltűnt. Azt szoktam gondolni, hogy emlékszem a napra, amikor elment, de olyan az emlék, mint amikor vizet tartok a markomban, a szemem előtt csöpög el. Halványan látok egy nőt, aki fogja a kezem, érzem, ahogy az egész testemet húzza valaki, a lendületet, ahogy fut, és nem tudok lépést tartani vele. Valaki sír, és tudom, hogy akkorát sikítottam, hogy az ég megszakadt belé, és szétröppentek a madarak.

Nem hagytam, hogy elvigyen magával. Nem akartam otthagyni az erdőt.

Ismerd meg a szerzőt ebből az interjúból!

Amikor megpróbálom fölidézni magamban, olyan, mintha ki lenne hasítva az emlékeimből, és a nyomában csak egy fekete, ember alakú árny maradt volna, vagy néha ott van, de aztán a körvonalai elmosódnak, füstté válnak, és nem marad belőle semmi. Utálom, amiért itt hagyta a vadont, utálom, amiért itt hagyott minket, utálom, amiért itt hagyta a mi tökéletes pici világunkat.

Folyton ír, de sohasem olvasom el a leveleit. Azt sem tudom, Apa minek hozza be őket a fából faragott postaládából az út végéről, ami a széles, nagy világba vezet. Ő az egyetlen, aki ír nekünk. Apa egyszer felbontotta az egyik levelet, és kitette a konyhaasztalra, hogy olvassam el, de én összegyűrtem a teleírt papírt, és néztem, ahogy szénné ég a tűzben, ahogy a tintaszavak beleolvadnak a parázsba. Amikor ötéves lettem, eljött az erdőbe, de én fölmásztam egy fára, és estig le sem jöttem, még akkor sem, amikor Apa fölmászott hozzám, és megpróbált lecsalogatni. Hétéves koromban újra eljött, aztán kilencéves koromban megint, de én minden alkalommal az ágak biztonságot adó rejtekében húztam meg magam. Apa azt mondja, nem lakik messze, meg kéne látogatnom, meg kéne néznem, hol lakik, beszélnem kéne vele, hogy megint a lánya lehessek, de én abbahagyom a matatást, és felmászom a fa tetejére, akárhányszor szóba hozza őt, úgyhogy mostanában már kevesebbszer hozza szóba. Innen minden messze van, és azt akarom, hogy ez pontosan így is maradjon.

Van a német nyelvben egy szó, amiről olvastam. A németben egy csomó furcsa és varázslatos szó van, ami millió különböző érzést rejt a betűi között, mint például, ha valaki boldog, amikor más szomorú, vagy ha valaki vágyik valahova, ahol éppen nincsen. Ezt csak akkor érzem, amikor bemegyünk a faluba. A kedvencem azt jelenti, hogy erdőmagány, ez az az érzés, amikor egyedül vagy az erdőben, nyugodt vagy és boldog, biztonságban érzed magad, és ő nem akarta ezt. Azt akarta, hogy iskolába járjak, és vele töltsem a hétvégéimet messze innen, de akkor hogyan lehetnék vad és szabad, hogyan mászhatnék fára, hogyan vadászhatnék kincsekre, hogyan mesélhetnék a tűz mellett?

Nem kell nekem.

Ő nem vad, mint mi.

Tedd kosárba a könyvet most!

Kapcsolódó termékek

Kapcsolódó cikkek

  • Tetszett az Ahol a folyami rákok énekelnek?

  • "Keressék a vadságot és a titkokat..."